Rák / életválság
1984-ben non-Hodgkin-limfómát, egyfajta rákbetegséget diagnosztikáltak nálam. Kezdettől úgy döntöttem, nem tartok igényt a konvencionális rákkezelésekre. Jóval több mint tíz évig a rákkal való küzdelem határolta be az életemet. Most már hosszú évek óta tünetmentes vagyok, de ettől még nem gondolom, hogy megtaláltam a rák ellenszerét. Nem tudom és valószínűleg soha nem is fog kiderülni, vajon egyszerűen szerencsésebb vagyok-e, mint azok az útitársaim, akik kidőltek a betegség gyakran kifürkészhetetlen útjainak valamelyik elágazásánál, vagy a holisztikus megközelítés hatékonyságának élő példája vagyok-e.
Mindenesetre a személyes tapasztalat megalapozottabbá tette szakmai tevékenységemet a rák pszichológiai vonatkozásainak területén, például annak felismerésében, milyen fontosak a betegek, a hozzátartozók és az onkológiai ellátásban dolgozó szakemberek egymást kiegészítő önsegítő körei, vagy abban a talán legfontosabb kérdésben, hogyan ne veszítse el – vagy éppenséggel szerezze meg – az ember a saját élete és választásai feletti ellenőrzést, hogyan ne váljék kizárólag egy diagnózis szűk kerete által behatárolt pácienssé.
Az évek során több területen is hasznosítani tudtam a szakmai tudásnak és a személyes tapasztalatnak ezt a kombinációját, hol az onkológiai ellátásban dolgozó szakemberek szakmai továbbképzésében, hol a rákkal vagy más életválsággal küzdő betegekkel, illetve hozzátartozóikkal folytatott terápiás munkában, amely ugyanúgy tud szólni döntések meghozataláról, mint terminális állapotú személyek elkíséréséről.
2005-ben Hadas Miklós szociológus az egész éven átnyúló beszélgetéssorozatot folytatott velem. A sok órányi hangfelvétel egy kisebb részéből született az ő érzékeny szerkesztése révén Szil Péter rákmonológja, amely 2006 októberében jelent meg a Replika társadalomtudományi folyóiratban.